porond

Igénytelenek

Az egyik internetes portálon közöltek egy képet, melyen egy mára már használatlan üzlet kirakatát látjuk. Leleményes a magyar: a betört ablakon dobálja be a szemetet az üveg mögé – papírpoharakkal, flakonokkal, cigis dobozokkal, szatyrokkal végezve dekoratőri munkát.

A látvány kiábrándító, de legalább egy helyen van a hulladék, és nem ott, ahol éppen kiesik az ember kezéből. Én személy szerint már ennek is örülök.

A cigicsikk és az állati végtermék látványához az utcán már annyira hozzászoktam, hogy szinte fel sem tűnik, de elég durva, amikor valaki egész gyorséttermi zacskókat dobál ki az autó ablakán, hiszen inkább ez a gyors mozdulat, mint hogy még egy kis szagot árasszon odabent (mondjuk mire kidobja, már úgyis beette magát az a jellegzetes aroma).

A másik, amit nem értek, amikor valaki az utcán a kuka mellé, nem bele, MELLÉ rakja le a cuccot, pedig ahhoz még le is kell hajolni, tehát plusz mozdulat, érthetetlen.

Azt, hogy az ember már közvetlen környezetére is mennyire igénytelen, tökéletesen meg lehet figyelni társasházakban.

A kedvencem, amikor valaki a lépcsőházban az ajtaja elé teszi le a szemetet, és egyre csak gyűlnek, gyűlnek és bűzölögnek a zsákok napokig. Biztos nagyon megerőltető lenne a szeméttárolóba tenni, annak ellenére, hogy mindennap előtte sétál el.

Az egyik lakó egy keskeny szekrényt tett ki a tárolóba, amit már hónapok óta nem szállítottak el, ami önmagában totál nem érdekelne, de azon már felnevettem kínomban, hogy a sok értelmes nem a kukába, hanem a szekrény polcaira teszi a szemeteszacskót, mert az van a legközelebb az ajtóhoz. És mivel a szekrény marad, a szemét is marad rajta.

A csikkeken viszont nagyon kiakadok, mert ezeknek a logikanulláknak annyi eszük sincs, hogyha már ledobják a linóleumra, legalább eltaposnák.

Taposunk helyette mást, a kutyaürüléket, amely már egy hete díszeleg a lépcsőn. A vicc az, hogy egyetlen kutyatulajdonos él a házban, szóval valószínűsíthető, hogy ő volt, aki nem szedte fel, és azóta sem szedi. Mindenki kíváncsi, mikor lesz képes lehajolni érte. Nekem lesülne a fejem. Nem tudom, lehet nálam nem stimmel valami, de ha véletlenül koszt csinálok, fogom a kis felmosórongyomat, és feltörlöm. Kettő perc sincs.

Mások helyett meg majd megcsinálja a takarító, aki akkor jön, amikor kedve van, és turbó üzemmódban sima hideg vízzel végighúzza az összes mocskot.

Nem baj, jó ez így.

Határok nélkül

Egy több évvel ezelőtti valóságshowban feltűnt hölgy forgatócsoporttal ment a szülészetre. A napokban indult új realitynek köszönhetően a nézők is a szülőszoba előtt izgulhattak apukával és a mamával. A baba természetesen gyönyörű, innen is gratulálok. Az ismert emberek életéhez hozzátartozik a nyilvánosság, de most komolyan, még a legintimebb pillanatokban is?

A hétköznapi ember szinte jogot formál arra, hogy mindent tudjon kedvencéről. Hiszen Mariska, Aranka, Pannika lassan már jobban ismeri VV, BB, BK stb. szereplőjét, mint a saját rokonát, így kézenfekvő, hogy élete nagyobb történéseire is kíváncsi.

Nyilatkozzunk eljegyzésről, esküvőről, gyermekáldásról, válásról, rendben. Ha a média kiszagol valamit, erősítsük vagy cáfoljuk meg, még mindig rendben. Főzzünk, játsszunk egyet a kamerák előtt, oké. De nem hiszem el, hogy van az a pénz, vagy feltűnési viszketegség, ami által az ember kamerák kereszttüzében szilikonoztatja a mellét, jár pszichiátriára, vagy épp gyomortükrözésre, de lassan már semmin sem lepődünk meg.

És idővel pont ezen emberek sirámaiba futunk majd bele mindenhol, miszerint nincs magánéletük, idegzsába állapotba kerültek az állandó figyelem miatt és inkább elmenekülnek az országból – mert láttunk már erre is példát… Csak kissé ambivalens, hogy tele van a tökük a médiával, de ezt a sajtó összes formátumán hangoztatják. Pénz, hírnév bármi áron, határok nélkül.

Persze akadnak olyanok is, akik igyekeznek csendben meghúzódni, zajos partyk helyett az otthon melegét választják, és nem rukkolnak elő naponta olyan szenzációs hírekkel, hogy fáj a hüvelykujjuk, vagy a kiskutyájuknak hasmenése van. Fontosabbnak tartják, hogy a munkájukkal kerüljenek a figyelem középpontjába.

Mennyivel szimpatikusabb! Csak épp senkit sem érdekel.

Ördögi kör

Egy botrányos viselkedéséről elhíresült énekesnő szakított vőlegényével. A pletykák szerint már nem volt boldog a kapcsolatuk, ezért a fiatal lány egyre vállalhatatlanabb magatartásával vett elégtételt, ami olaj volt a tűzre, és a férjjelölt félrelépéséhez vezetett.

A teljes igazságra valószínűleg úgysem fog fény derülni, de nem is ez a lényeg. Inkább az, milyen gyakran fordul elő, hogy két ember, akik valaha szerették egymást, fokozatosan eljutnak arra a pontra, amikor már nem a kapcsolat megmentésére fókuszálnak, hanem arra, hogy már-már versenyezve fájdalmat okozzanak a másiknak.

Mintha a bosszú belénk lenne kódolva, amivel lényegében csak rontunk a helyzeten. Azonban intelligencia ide, intelligencia oda, a düh, a tény, hogy valami megint nem sikerült, olyan tettekre készteti az embert, melyekről tudja, hogy nem helyénvalóak, de egy kis időre legalább csillapítják a belül tomboló érzelmek kavalkádját. Ha megnyerünk egy csatát, fellélegzünk kissé, és nyugtázzuk magunkban, hogy ezennel mi kerekedtünk felülre, most nem ránk ragad a szenvedő alany szerepe.

Pedig tudjuk, azok vagyunk, mindketten azok vagyunk.

Az eredmény pedig az, hogy két csalódott, földbe döngölt ember int egymásnak végleg búcsút. Olyan sebekkel, melyet elfelejteni nem lehet. Melyek talán sosem gyógyulnak be, és örök bizalmatlanságot szülnek.

Harcoljunk, vagy büszkeségünket félretéve csendben álljunk fel? Én az utóbbira szavazok. De aki volt már valaha szerelmes, az tudja, ez nem ennyire egyszerű.

Hiszen a szerelem sosem egyszerű.

Hazugmondók

Ma olvastam a hírt, miszerint a joghurtok mégsem olyan egészségesek, mint hisszük.

A megvizsgált termékek közül a legjobb minőségűekről kevesebbet hallani, míg az a legegészségtelenebb (kevés gyümölcstartalommal, ám annál több adalékanyaggal), melyet agyonreklámoznak.  Mi köze a reklámnak a valósághoz?

A reklám egyik legfőbb célja, hogy minél több emberhez eljusson, ezáltal azokat vásárlásra, szolgáltatások igénybevételére ösztönözze. Ebből következik, hogy manapság már szinte mindenhol beléjük botlunk.

Elég idegesítő, hogy az interneten böngészve állandóan villogó ablakok nyílnak meg teli reklámmal, vagy amikor egy jó filmet már a tűréshatárt feszegetve, újra és újra megszakítanak a televízióban. Továbbá elég szomorú, hogy mára a magazinok hasábjain több a reklám, mint a tartalmas írás, és vizuális környezetszennyezés az, amit a rengeteg plakát kirakásával művelnek. De mindez kisebb probléma ahhoz képest, hogy a hirdetések többsége sajnos nem felel meg a valóságnak.

A reklám mindig tömören informál arról, hogy milyen pozitív változások következHETnek be életünkben, ha megvesszük a terméket. A mosogatószerrel akár helyettesíthetnénk is a kézkrémet és a szappant, hiszen amellett, hogy eltávolítja a szennyeződéseket, még hidratál is. Kinek kellenek már antidepresszánsok, amikor egy vitaminkészítmény szedésével minden gondunk tovaszáll, és könnyedén vesszük az akadályokat?  Új ruhákra sem kellene költenünk, hiszen a régi minden mosás után úgy néz ki, mintha most hoztuk volna el a boltból. Vagy vegyük a szempillaspirálok ajánlatait, melyek brutális hosszúságú, égig érő pillákat varázsolnak –  persze, amennyiben műszempillán alkalmazzuk őket…

Egyértelmű, hogy mindez csak ámítás, mégis elfogynak a boltok polcairól ezek a termékek. Gyakran  tanácstalanul állunk az ezerféle azonos áru előtt, és legtöbbször mégis azt vesszük meg, amelyiknek ismerősen cseng a neve – hiszen a reklámok szinte beleégnek a retinánkba és belülről suttognak a fülünkbe.

Erőszakosan tukmálják ránk az újabbnál újabb termékeket. És a fogyasztói társadalom újra és újra bedől a hazugmondóknak.

Magáért a minőségi termékért nyúlunk mélyen a pénztárcánkba, vagy inkább annak reklámozásáért…?

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!