Egy botrányos viselkedéséről elhíresült énekesnő szakított vőlegényével. A pletykák szerint már nem volt boldog a kapcsolatuk, ezért a fiatal lány egyre vállalhatatlanabb magatartásával vett elégtételt, ami olaj volt a tűzre, és a férjjelölt félrelépéséhez vezetett.
A teljes igazságra valószínűleg úgysem fog fény derülni, de nem is ez a lényeg. Inkább az, milyen gyakran fordul elő, hogy két ember, akik valaha szerették egymást, fokozatosan eljutnak arra a pontra, amikor már nem a kapcsolat megmentésére fókuszálnak, hanem arra, hogy már-már versenyezve fájdalmat okozzanak a másiknak.
Mintha a bosszú belénk lenne kódolva, amivel lényegében csak rontunk a helyzeten. Azonban intelligencia ide, intelligencia oda, a düh, a tény, hogy valami megint nem sikerült, olyan tettekre készteti az embert, melyekről tudja, hogy nem helyénvalóak, de egy kis időre legalább csillapítják a belül tomboló érzelmek kavalkádját. Ha megnyerünk egy csatát, fellélegzünk kissé, és nyugtázzuk magunkban, hogy ezennel mi kerekedtünk felülre, most nem ránk ragad a szenvedő alany szerepe.
Pedig tudjuk, azok vagyunk, mindketten azok vagyunk.
Az eredmény pedig az, hogy két csalódott, földbe döngölt ember int egymásnak végleg búcsút. Olyan sebekkel, melyet elfelejteni nem lehet. Melyek talán sosem gyógyulnak be, és örök bizalmatlanságot szülnek.
Harcoljunk, vagy büszkeségünket félretéve csendben álljunk fel? Én az utóbbira szavazok. De aki volt már valaha szerelmes, az tudja, ez nem ennyire egyszerű.
Hiszen a szerelem sosem egyszerű.
Legutóbbi hozzászólások